Egy kis történelem

A település neve az ótörök eredetű káka (vízinövény) szóból ered. A pannonhalmi apát 1228-1229 fordulóján keletkezett panaszlevele szerint Kak faluban 20 háznép harangozó lakott. Keletről Karácsonkútja, délről Csiszár, nyugatról Lencsen határolta. A településen haladt át az az út, amely a Balaton déli partján húzódó Székesfehérvár-Keszthely utat Kőröshegyen és Somogyváron keresztül Nagybajomnál kötötte össze a Székesfehérvár-Zákány útvonallal. Lencsen és Kak települést a kettő között folyó patak választotta el egymástól. Kak északi részét a középkorban erdő borította, a települést a Bő nemzettség leszármazottjai birtokolták.

A somogyi föld ősidők óta hadszíntérnek rendeltetett. A Balaton és a Dráva közötti terület állandó átjáróul szolgált az itt megforduló hadseregeknek. A völgyek és a dombok mind a védőknek, mind a támadóknak ideális terepül szolgáltak. A XV. század második felében Mátyás király a Túz testvérek somogyi javait, köztük a Kakon található birtokot is, fiának Corvin Jánosnak adományozta. 1534-ben Kak falu mindössze öt jobbágyportából állt. A pusztásodás, az egyes falvak elnéptelenedése a török hódoltság korában még jobban felerősödött, a középkor végén még viszonylag sűrű településhálózat megritkult. A középkori Kak portáit a magyar adószedők 1550-ben írták össze utoljára, a török adójegyzékek meg sem is említik.

Újranépesülése csak jóval később indult meg, igaz a Nagybajomhoz tartozó puszták közül Kak benépesülése messze megelőzte a többit. 1815-ben 232, 1828-ban már 358 lakója volt újra a településnek. Nagyobbrészt pásztorok, molnárok és zsellérek, kisebb részt pedig béresek, erdőpásztorok és méhészek lakták. A puszta többnyire homokos földjén tekintélyes számú juhot és marhát legeltettek, az erdőben sertést makkoltattak, a vizenyős területen bivalyt is tartottak. Az 1840-es években a lápos, mocsaras földek megszerzésére 365 tó és berek lecsapolását kezdték meg, ami együtt járt az itt lévő malmok és malomgátak eltűnésével. Az új csatornák kiépítése óriási méretű földmunkát kívánt a környék lakosaitól.

A hagyományok szerint Patkó Bandi tanyája is itt volt (Patkó-sűrű). A nagy gátnál cölöpökön, deszkákon mentek be a betyárok a sűrűbe. A rossz nyelvek szerint ezidőben Kak 7 házból állt, mind a hét kocsma volt.

1910-ben Felsőkak a húsz környező puszta közül a második legnagyobb település volt 447 lakosával. A területen az első világháború után a Hunyadiak létrehozták a gazdasági kisvasutat, kialakították a halastórendszert és bevezették a tervszerű erdőgazdálkodást. 1930-ban 460-ra nőtt a lélekszám. Akkoriban Kak jókora területen helyezkedett el, mivel hozzá tartozott Galabárd, Fehértó és Lencsen is.

A II. világháborúban, 1944 szeptemberétől a németek „Margit vonal” néven a Dunántúlon építették ki harmadik védelmi rendszerüket. A 220 kilométer hosszan húzódó védvonal legfontosabb szakasza belső Somogyban húzódott. 1944-45-ben változó sikerrel 120 napig folyt itt az ádáz küzdelem. Somogy igen fontos területnek tűnt mind a szovjet, mind a német hadvezetés számára. Elfoglalásának, illetve megőrzésének mindkét fél nagy jelentőséget tulajdonított. A vonal elsődleges feladata az Ausztria felé vezető utak lezárása, s ezáltal az osztrák ipari telepek, valamint a zalai olajvidék védelme volt. A nyugati szektort a 2. német páncélos-hadsereg, a keletit a 3. magyar és a 6. német hadsereg védte. Belső Somogyot a németek 20 ezer holdon változtatták aknamezővé, a földeket, a réteket, legelőket lövészárkok és harckocsi akadályok hálózták be.

Bár a Margit-vonal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, 1944 decemberétől Nagybajomnál sikerült a szovjet előrenyomulást négy hónapra megállítani. A legendák szerint Sztálin azt hitte, hogy a front valami nagyváros alá ért, s szidta a tábornokait, miért tart ennyi ideig elfoglalniuk “Kakingrádot”. A terep azonban a védekező félnek, azaz a németeknek kedvezett, akik csak akkor vonultak vissza, amikor a vonal északi részét áttörte a Vörös Hadsereg és bekerítéssel fenyegette őket. A csata nyomai a mai napig fellelhetőek a környéken. Az aknákat a második világháborút követően felszedték, az erdőben ismét éledezni kezdtek a hajdani puszták; Cserfekvés, Virágospuszta, Szőkepuszta, Háromház, Kopárpuszta, Kakpuszta.

Az ötvenes években újraépült a falu, már három vegyesbolt, tanácsháza, orvosi rendelő, templom, iskola is működött (ez utóbbi 1911-ben épült), az összevont hat osztályba 120-130 gyerek is járt. Villany és kövesút azonban nem volt, ami megpecsételte a falu sorsát.
Megindult az elvándorlás, az 1970-es népszámlálás Felsőkakon már csak 206 főt tartott nyilván, majd az ezredfordulóra a falu teljesen elnéptelenedett. 2006 januárjában temették el az utolsó, haláláig Kakpusztán élő lakost, Horváth Teri nénit.

Források:

Solymosi László – Mikóczi Lajos: Nagybajom története, Kaposvár, 1979.
Ballér Jánosné – Marics Csaba: Puszták népe, Nagybajom, 2007.
Puskás Béla: Hadszíntér Somogy földjén
Kiss Zoltán, Fejezetek Nagybajom történelméből

Térképek:

Első térkép: Kakpuszta Magyarország második katonai felmérése idejéből (1806-1869)
Második térkép: Kakpuszta Magyarország harmadik katonai felmérése idejéből (1872-1884)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!