„Isteni kegy részese vagyok” – interjú Palkovics Györggyel a Vadászélményben

Íróként, vadászként, menedzserként és üzletemberként is irigylésre méltó pályát futott be Palkovics György, aki nemcsak könyveiben, de az interjú során is kendőzetlenül beszélt szcientológus hitéről, kezdő vadászok trófeához segítéséről és a magyarországi vadászati lehetőségekről – vezeti be a Vadászélmény című lap téli kiadásában megjelent, a Kakpuszta szerzőjével készített interjúját Izsák Norbert.

Vadászélmény: Milliárdosok között című könyvében kendőzetlenül ír befolyásos emberek kevéssé példaértékű tetteiről is. Szóba kerül a Magyar Nemzeti Bank korábbi alelnöke, Magyarország jelenlegi washingtoni nagykövete. Milyen visszajelzést, netán kritikát kapott a megnevezettektől?
Palkovics György: Szapáry Gyurit értesítettem egy SMS-ben, hogy írtam róla, de nem reagált. Egyébként ügyeltem arra, hogy ahol csinos lányokkal összefüggésben írtam fontos emberekről, ott ne legyen senki beazonosítható. Amikor arról írtam, hogy egy országgyűlési képviselő éppen a pártbeli „pénzosztást” követően vásárolt be a szeretőjének, ott sem derül ki, hogy ki volt az illető. A kormányvadászati időkből néven nevezett korábbi politikusok közül egyébként többen is felhívtak, mondván: „Palkovics úr korrekt, tényleg így történt minden.” Persze, ha akartam volna, sokkal keményebben is fogalmazhattam volna, de nem leleplező könyvnek, hanem olvasmányos irodalomnak szántam műveimet.

V. É.: Önmagát hogyan határozza meg? Írónak, vadásznak, tudósnak, üzletembernek, menedzsernek, netán fejvadásznak tartja magát?
P. Gy.: Talán leginkább vadásznak, vadgazdának és menedzsernek. Mindig nagyban gondolkodtam, és talán nem nagyképűség, ha azt mondom, bármibe is fogtam az életemben, azt sikerre vittem. Bár a Naturexpo (melynek elnöke voltam) nem sikerült olyan jól, mint ahogy terveztük 1996-ban, de részben azért, mert mások kihúzták alólam a szőnyeget.

V. É.: Minden más összejött?
P. Gy.: Úgy érzem, tenyerén hordott az Isten, s valami különleges kegy részese vagyok. Talán a kockázatvállalási készségem segített át a nehézségeken, illetve az, hogy soha semmit nem adtam fel. Ha kitűztem egy célt magam elé, bulldog módjára követtem azt. Félig viccesen azt szoktam mondani, hogy tudom, 101 évig fogok élni, mert ezt tűztem ki célul. Az egyetemen így udvaroltam két és fél éven át reménytelenül a feleségemnek, Zsuzsa maminak is, aki másba volt szerelmes, s aki később kiváló vadász lett mellettem. Bár már több mint másfél évtizede nem élünk együtt, a mai napig nem váltunk el. Amíg együtt voltunk, nem is igen mertem hűtlenkedni: ő annyira jól lő, hogy féltem, ha elsőre el is hibáz, másodszorra biztosan eltrafál…

V. É.: Akkor, ha jól értem, női trófeákra nemigen vadászott…
P. Gy.: Ez így nem teljesen igaz, mert 16 éve gyakorlatilag egyedül élek. Mi tagadás, ebben az időszakban igen sokat tanultam a női lélekről és a testről is. Halálomkor egy papírrajzot fogok a férfitársadalomra hagyni testamentumként, amin szépen feltüntetem, hogy pontosan melyik pontot kell simogatni a női testen, ha igazán nagy örömet akarunk szerezni a partnernek.

V. É.: Azért van valami az életében, ami nem kapcsolódik a vadászathoz?
P. Gy.: Talán kevesen ismerik az ezotériára való fogékonyságomat. Gyerekkoromban még katolikus pap akartam lenni, de amikor később megtudtam, hogy nem nősülhetnek, feladtam ezt a tervemet. Nagymamámtól sokat tanultam a szellemi világról. Nem végzett semmilyen iskolát, mégis nagyon bölcs asszony volt. A homokba rajzolta le, hogyan épül fel a mennyei hét ég, felül a Jóistennel, alatta meg az angyalokkal. Arra gondoltam, talán én vagyok az egyik az utolsók közül, akinek ezt a sok ezer éves sumer istenhitet valaki szájhagyomány útján továbbadta. Később továbbképeztem magam sumerológiából. Badiny Jós Ferenc könyveit is olvasgatom, bár azért azt, hogy Jézus Krisztus párthus király volt, kicsit túlzásnak tartom. Szép magyar nyelvünk egyedisége, dallama, az érzelmek sokszínű kifejezése mindig megindított, és biztos vagyok benne, hogy a sok ezer éves múltból származik. Szerénytelenül állítom, hogy – különösen a Kakpuszta című kötetben – ennek megőrzésén is fáradoztam.

V. É.: Céljai elérésében segítette a vallás? Nem titok, hogy egy időben önnek volt a legmagasabb szcientológus képzettsége Magyarországon.
P. Gy.: Sokat segítettek a szcientológiai eljárások, de úgy gondolom, az alapszemélyiségem is elég célorientált. Ebben közrejátszik a horoszkópom: tüzes jegyben születtem. Afféle nyughatatlan zászlóvivő vagyok, aki átvág a gyémántmezőn, de csak a nagyobb darabokat kapkodja fel. Az aprólékos söprögetés már nem érdekel. A szcientológia pedig segít
megszabadulnom a negatív bevésődésektől, rossz emlékképektől. Annyira megfogott ez a világ, hogy képzett auditor lettem, nemsokára befejezem az ötös minősítést adó tanfolyamot. Öregkoromban szeretnék ezzel a tudással is segíteni az embereken.

V. É.: Egyszerű, vidéki szakemberként majd fővadászként számtalan fontos emberrel, politikussal, arisztokratával, iparmágnásokkal került közeli kapcsolatba. Befogadták ezek a körök?
P. Gy.: Legtöbbjük nagyon hamar megkedvelt, sőt, sokukkal barátságot is kötöttem. Egy magas rangú arisztokrata, akinek az édesanyja a Szász-CoburgGothai-házból származik, többször is meghívott a lakására, és saját kezűleg készített vacsorát, pedig ez aztán tényleg csak a legbelsőbb kör tagjainak jár. Fővadászként Tatán sok országos nagyságot vadásztattam vadlibára, kacsára, és sokan a bizalmukba fogadtak. Talán azért, mert a vadászatok jól sikerültek, és alaptermészetemből adódóan kedves figyelemmel vettem körül őket. A kormányvadászatnál pedig a sok szakmai munka mellett ügyes-bajos személyes dolgaikat is mi intéztük, így hamar közelebb kerültünk hozzájuk.

V. É.: A nemesi származás azonban nem garancia a lőtudásra. Mit tehet ön olyankor, amikor a vendégei szinte fordítva fogják meg a puskát, mégis szeretnének trófeával hazamenni?
P. Gy.: Ilyenkor vadaskertbe kell vinni a vendéget. Ott sokkal könnyebb eredményt felmutatni, mert nem csak egyszer van esélye lőni. Sok lehetőségből aztán a balfácán is előbb-utóbb eltalál egy vadat. Nem tagadom, néha nálunk is előfordul, hogy úgy ajándékozzuk meg trófeával a vendéget, hogy azt nem biztos, hogy ő lőtte meg. Ezt diszkréten kell csinálni. Mindenesetre gyógyító erejű lehet egy-egy ilyen „ajándék”. Egyesek váltig bizonygatják, hogy eltalálták a vadat, miközben tudjuk jól, hogy nagyon mellétrafáltak. Velem is előfordult a kormányvadászatnál, hogy egy vendég azt bizonygatta, hogy eltalálta a vadkant, mire a következő hajtásban lőttem egyet neki. Elejtés után még a tőrömet is belevágtam a vadba a megfelelő oldalon, hogy úgy tűnjön, mintha onnan kapta volna a lövést, a vendég puskájából.

V. É.: Azért ön is ellesett egy-két trükköt a fontos emberektől? Megtanult például pénzt csinálni?
P. Gy.: Amikor 1984-ben Pestre kerültem a minisztériumba, a munkaadónk egy nagy társasházba költöztette be a vidékről felhozott gyakorlati szakembereket, köztük engem is. Itt ismerkedtem meg a hozzám hasonlóan főelőadó dr. Csányi Sándorral, akivel a társasházban szomszédok lettünk. Hozzám hasonlóan ő is egy Skoda 120-ast hajtott akkoriban. Esténként whisky mellett tervezgettük az ismeretlen jövőt. Akkor persze még senki nem sejtette, hogy milyen nagy ember válik majd belőle. Később hosszú éveken át a fő mentorom volt, sokat tanultam tőle. Az is fontos lépés volt a karrieremben, hogy Gödöllőn az elsők között végeztem el a posztgraduális vadászszakmérnök képzést. Majd a minisztériumban 1987-ben beiratkoztam a Marxista Esti Egyetem Politikai Gazdaságtan szakosítójára. 1989-ben végeztem – már kék, nem piros diplomát kaptam. Ezért aztán barátaim megmosolyogtak, pedig én ott is sokat tanultam a közgazdaságtanból. Később az Oxford Open képzésen kis MBA-t is szereztem. Az elmúlt tíz évben, sok hitellel ugyan, de több száz hektár földet vettem, s bár nem tartom magam vagyonos embernek, nincsenek filléres gondjaim. Sőt, a papírforma szerint gazdagnak számítok. Egyébként sose irigyeltem senkitől a pénzt vagy a tulajdont – legfeljebb az ismerőseim csinos, fiatal barátnőit.

V. É.: A fentiek alapján nyilván ön is vallja a régi vadászbölcsességet, mely szerint a lesen hatékonyabban lehet kapcsolatot építeni, mint a teniszpályán?
P. Gy.: A nimródok már évezredekkel a tenisz feltalálása előtt vadásztak. A vadászat olyan szenvedély, amely hamar összehozza a hasonló egyéniségeket. A kormányvadászat kiemelt vadászterületein elejtett számos trófeás vad értéke is sokszorosan térült meg az országnak, hitelek és politikai támogatás formájában. Amikor nemzetközi nagyságokat, mint például Franz Josef Strausst kísértem, esténként országos jelentőségű ügyek dőltek el a gyarmatpusztai vadászházban…

V. É.: Könyvében sem titkolja, hogy időnként több ezer fácánt hoztak terítékre magas rangú vendégek a 80-as évek végén. Sosem furdalta a lelkiismeret egy-egy ilyen „mészárlás” után?
P. Gy.: Amikor a 8900 fácánt lőttük Lenesen, az egyik kormánytag vadász a vacsoraasztal mellett kiszámította, hogy miközben egész nap a puskáját emelgette, több tonna súlyt mozgatott meg. Emlékszem, én is jártam úgy, hogy azért kellett letenni a puskát, mert a sok lövéstől már égetett a csöve. Egy ilyen vadászat megítélése szemlélet kérdése. A háború előtti grófi nagyvadászatokon is jó néhányszor esett több ezer vad naponta. Azt, hogy csak „öldösünk” vagy „vadászunk” szerintem az különbözteti meg, hogy milyenek a vadászat körülményei és – akár tenyésztett vadnál is – van-e menekülési lehetősége a vadnak.

V. É.: Ha már puskák: hova pozicionálja a fegyvergyűjteményét? Benne van a hazai top 10-ben?
P. Gy.: Biztos vagyok benne. Most éppen 52 puskám van, ezek jó része minőségi fegyver. Az oldallemezes Frommerek közül megvan az összes kaliber, Browningból úgyszintén. A Purdey-k nagyon szép fegyverek, méregdrágák, és sok, kevésbé drága fegyverrel is lehet hasonlóan jól lőni. Sok szép belga sörétes fegyverem is van, mert a szívem mélyén máig apróvadvadász vagyok. Persze, ha kell, várok 4-5 órát is egy vaddisznóra, de jobban szeretek egy mozgalmas kacsázást, fürjezést vagy fácánozást. Ezek gyönyörű, szívet melengető élmények.

V. É.: Arra emlékszik, hogy mikor kerítette hatalmába először ez a szenvedély?
P. Gy.: Hétéves koromban a nagybátyám megajándékozott egy dugós puskával. Természetesen másnap már le is vágtam róla a dugót, így sikeresen kilőttem egy ablakot. Aztán 12 éves koromban megkaptam a légpuskát. Kinyílt előttem a vadászat világa,
retteghettek a verebek és seregélyek. Szép vadászemlékeim között őrzöm még ma is azt a facsúcson turbékoló vadgerlét, melyet hosszú csúszás-mászás után beloptam, majd izgalmamban elhibáztam. Később is megmaradt a szenvedély, mely elképesztően buzgott bennem évtizedeken át.

V. É.: Egyik könyvében azt írja, hogy nagyapja Belső-Somogy legendás orvvadászaként működött. Nem örökölte szabálykerülő magatartását?
P. Gy.: Nemcsak a nagypapám, hanem Feri bácsi, a gyerekkori vadászmentorom is rendszeresen járt a „tilosban”. Ő tanított meg a fácánlövésre. Habár később belépett a vadásztársaságba, mégis, a parasztkocsi derekában, a szalma alatt mindig nála volt a puskája. Ha meglátott egy vadat, máris lőtt. Ő csak „konyhára” vadászott. Elsős gimnazista koromban szerettünk volna karácsonyra friss húshoz jutni, így bevettük magunkat a Csorba fenyvesbe. Feri bácsi korábban már megtanított lőni 12-es sörétesével, de ez éles helyzet volt. Azt mondta, majd ő hajt nekem, én csak kezeljem a puskát. Komótosan elmagyarázta, hogy „a jobb cső dörgüli az őzet 30 méterig, a bal csővel ha a szarvast nyakon lövöd, 25 méterig elburul”. Izgalomtól vacogó foggal álltam a százéves fenyőfa mögött, de persze soha nem jött semmi. Az öreg addigra már szépen megtisztította az erdőt.

V. É.: Más orvvadászokkal is összehozta az élet?
P. Gy.: Egy éjszaka Tatán lövéseket hallottunk a remeteségi erdő felől. Beugrottunk a feleségemmel a Zaporozsecbe, és uzsgyi, ki a területre. Láttuk a lámpafényt, üldöztük az orvvadászokat, hogy majd kirepültünk az orosz csodaautóból. Aztán hirtelen eltűntek a fények, és egyszer csak kilép az erdőből egy őrnagy. Összevissza kamuzott, végül elengedtem, mert üres volt a kocsija. Másnap reggel kaptam a telefonhívásokat. Osztályvezetők, főrendőrök győzködtek arról, hogy milyen rendes fiú az az őrnagy, biztos
csak megtévedt, és ha lehet, ne írjak jelentést. Végül nem csináltam ügyet a dologból. Hála Semjén miniszterelnök-helyettes úrnak, ma már sokkal könnyebb fellépni az orvvadászok ellen. Korábban, aki meglőtt egy vadat, de nem érték tetten, mondhatta, hogy már így találta, és nem tehettünk semmit, még szabálysértési eljárást sem indíthattunk. Az új törvény óriási problémát oldott meg: mostantól az orvvadászat, mint olyan, önmagában is bűntettnek minősül még akkor is, ha a kocsiban még nincs lőtt vad, de a szándék bizonyítható.

V. É.: Nem unta még meg a magyarországi vadászatot? Az egzotikus kalandok soha nem vonzották?
P. Gy.: A hegyvidéki vadászatot nem az én testalkatomra találták ki, bár zergét és tiroli siketfajdot már lőttem. Jó tíz évvel ezelőtt Afrikát is megjártam néhányszor, ámbár sosem vonzott a kaland, hogy néhány nap alatt leterítsek 15-20 nagyvadat. Persze ott
is lehet szépen vadászni, és meg tudom érteni azokat, akik élvezetet találnak benne.

V. É.: Sokféle tapasztalattal a tarsolyában, mit gondol, mik a hazai vadászat előnyei és hátrányai?
P. Gy.: Nagyon nagy előny a hazai hivatásos vadászok szakértelme. A környező országokhoz képest sokkal jobb az infrastruktúránk, sok a vad és persze nagy vonzerő a pótolhatatlan magyar vendégszeretet. A lengyeleket hűvösnek mondják, az oroszok melegszívűek, de nincs megfelelő infrastruktúrájuk, és egy nyugati vadász nem akar fél napokat földúton zötykölődni. Nálunk minden adott, a mosolygós parasztasszonyok kedvessége, jó főztje sem hiányzik. Más tekintetben viszont, sajnos, kezd felhígulni a szakma: sok vadásztató elvárja, hogy zsebbe fizessenek, többen próbálnak kupeckedni. Meg kellene őriznünk a korrekt vadászmorált, ami a becsületes bérvadászok szemében mindig vonzó és megnyerő.

V. É.: Mire a legbüszkébb?
P. Gy.: Talán arra, hogy vadgazdaként 40 éve nevelem, védem, óvom a vadat, és mindig törekedtem arra, hogy becsületes vadász maradjak. Sok embert, köztük számos milliárdost én tanítottam meg tisztességesen, etikusan vadászni. Igyekeztem jó módszereket kifejleszteni a vadtenyésztésben annak érdekében, hogy sok és jó minőségű vadunk legyen és természetközeli legyen a vadászélmény. Úgy vélem, sokat tettem azért is, hogy a vadászat ne csak anyagias üzlet legyen, hanem a fiataloknak is vonzó, nemes sport. Ha meg tudjuk őrizni ilyennek, akkor még sokáig fennmarad a magyar vadászat jó hírneve.

A bejegyzés kategóriája: Hír
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!